Régebbi igehirdetések

Molnár Imre 2011.08.21-i prédikációja

Lukács 9, 12-17 (17.v.).

Előima
Drága Mennyei Édesatyánk! Hálatelt szívvel köszönjük meg, hogy ezen a mai vasárnapi délelőttön is egybegyűjtöttél bennünket a Te házában. Köszönjük, hogy ellátsz bennünket lelki táplálékkal avégre, hogy erősödjünk hitben és lélekben. Köszönjük, hogy Te emberi gyarlóságunk ellenére sem távolodsz el Tőlünk, s mint paizs, úgy tekinthetünk Rád a világ bűne és kísértése ellen. Megvalljuk, hogy ennek ellenére oly gyakran megkörnyékez bennünket a bűn és mi gyarló, hiú szívvel oly sokszor engedünk a hazug szónak és a kísértésnek, mely édesnek hangzik, de valójában halálos méreggel van teli. Nagy a világ bűne és bevalljuk Neked jó Uram, hogy ennek mi is részesei vagyunk. De igaz, megbánó szívvel borulunk le most előtted és azért könyörgünk hozzád, hogy ne fordulj el tőlünk és tarts meg kegyelmedben bennünket, hogy legyőzzük a minket környékező rosszat és ezután csak Rád tudjunk figyelni. Ahogy most is, kérünk, tisztítsd meg a mi szívünket, lelkünket, hogy a Te igéd magja tiszta földbe hulljon, és ott gyökeret verjen a Te dicsőségedre és lelkünk üdvösségére. A Te Szent Fiad Érdeméért hallgasd meg a mi könyörgésünket! Ámen!

Prédikáció
Kedves Testvéreim!
Az emberi élet egyik legfontosabb kérdése a „kenyér kérdés”. Nem csak arról szól, hogy az embernek van-e eledele, hanem arról is, hogy az ember meg tud-e élni ebben a világban, s ha igen, akkor hogyan. A kenyér szimbóluma egybecseng mindennapi életünkkel. Nem véletlen az, hogy számos közmondásban, szólásban is megjelenik a kenyér mint jelkép. „Kölcsön kenyér visszajár.” „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.” És az sem véletlen, drága Testvéreim, hogy az Úrtól tanult imádságban is a mindennapi kenyerünket kérjük az Atyától.
Nem csak nekünk fontos, hanem Isten számára is drága a kenyér kérdés. Ezt sokszor és sokféleképpen tudtunkra adja a Szentírásban. Az egyik legszebb példája ennek a manna, a mennyei kenyér, amellyel Isten az ő pusztában vándorló népét táplálta. Ezzel a gondoskodó szeretettel találkozhatott az ember Jézusban is, erről szól a mai evangéliumi történet.
I. A sokaság Jézussal töltött el egy napot és azzal telt el a nap, amire mindig való a Jézussal eltöltött idő: „beszélt nekik az Isten Országáról és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította.” Rögtön érzi a ember ezt hallván, hogy ez a fontosabbik rész, a megélhetésnél, a jóllakásnál is fontosabb. Mert hiába jóllakott az ember, ha a szíve üres vagy a teste beteg. Jézus felállított egy áldott sorrendet: előbb teljen meg az ember szíve hittel és szeretettel, előbb gyógyuljon meg az ember, csak utána következzen a többi. Olyan sorrend ez, amit még ilyenkor is, az új kenyérre gondolva is érdemes felállítani és komolyan venni a keresztyén embernek saját életében. Kérjük az áldást, fogadjuk be szívünkbe a Szentlélek ajándékait, igyekezzünk meggyógyulni Jézus szeretete által és engedjük, várjuk, hogy utána adassék immár a testi eledel. Mert amint azt tudjuk, nem csak testi eledelen él az ember.
II. De vajon adatik-e? Nagy kérdés volt ez a most hallott evangéliumi történetben is. A tanítványok gondolhattak arra, hogy Jézus a tanítás és a gyógyítás magaslatairól nem fog leereszkedni ilyen szintre, ahol testi eledelről és jóllakásról van szó. Ezért is kérték, bocsássa el a sokaságot, szerezzenek maguknak élelmet. Tévedtek, mert Jézus számára nagyon drága és nagyon fontos az övéi éhsége, szüksége. Azoknak az éhsége, akik hittel mennek hozzá és vele vannak, őt szolgálják és hűen követik, nem számlálgatván hogy mi az ára vagy mi lesz az ára, milyen fáradtsággal és éhséggel jár. De nagyon vigyázzunk, nehogy tévelyegjünk! Az ötezer ember nem enni ment Jézushoz. Azért mentek hozzá hogy hallgassák az Isten Országáról szóló beszédét és meggyógyuljanak általa. Miután ez megtörtént, leszállt a nap, ezután áradt ki rájuk Jézus életet tápláló, gondoskodó szeretete. Számos példát említhetünk, Istennek erről a mindent felülmúló, gondoskodó szeretetéről a mindennapokban is, akár a saját életünkből is. Mert aki igaz hittel és alázatossággal kér az Úrtól az még sokkalta többet is kap, mint amennyit kér. Gondoljunk csak Salamon királyra, aki engedelmes szívet és bölcsességet kért az Úrtól, de Ő ezen felül még hatalmas gazdagságot és dicsőséget is adott Salamonnak.
III. Jézus megvendégelte az övéit. De nem akárhogy! Ők azt hitték, hogy az öt kenyér és a két hal kevés, semmire sem elég. De Jézus a tanítványok által lekicsinylett eledelt magához vette és megáldotta! Megdöbbentő üzenete ez az Evangéliumnak és igen nagy erővel szólítja meg a ma emberét is. Azt az embert, aki élete jó részét azzal tölti, hogy kesereg és elégedetlenkedik, panaszkodik a birtokában lévő öt kenyér és két hal miatt. Kevés, semmire nem elég, halljuk napról-napra. Ha nem tudja az ember, akkor hát tudja meg mit üzen neki a Megváltó! Azt, hogy neki van hatalma, ahhoz hogy a keveset megáldja és eléggé tegye. Nem szabad elcsüggednünk a nyomor és a szegénység láttán. Aki hozzá megy és vele van, azt ő nem csak meggazdagítja lélekben és nem csak meggyógyítja, bár önmagukban már ezek is nagyszerű és áldott dolgok, hanem azokat táplálja is! A keresztyén ember, ha hitben él és Megváltóját hűen követi, akkor számíthat erre a segítségre. Igyekezzünk ezt az evangéliumi tanítást elfogadni és naponként megélni. Mert bizony testvéreim, nem elég csak alkalmanként hinni és könyörögni az Úrhoz. Annak értelme nincs. Csak akkor nyerjük el Isten kifogyhatatlan szeretetét és részesülünk az Ő kegyelmében, ha minden napunkat általa és Vele éljük meg.
IV. Isten ajándékai drágák, gondosan kell azokkal élni. Nem csak megköszönjük, de igyekszünk velük krisztusi módon élni. Az igazi hála mindig az, ha hű sáfárai tudunk lenni az elnyert jónak. A tanítványi közösség és a nagy tömeg tagjai ettek és jóllaktak. Mi kell több ennél, kérdezheti az ember. Elérték céljukat, jóllaktak. Hátra volt még valami: a megmaradt darabok összegyűjtése. Isten gyermekei nem lehetnek tékozlóak, Jézus erre is megtanította az övéit. Minden bizonnyal volt kísértés: fárasztó nap, késői étkezés után otthagyni a megmaradtat. De amit Isten ad arra vigyázni kell, meg kell becsülni, nagyra kell értékelni. Nem szabad tékozló életet élni, mert az a visszájára fordul előbb vagy utóbb. Krisztus ajándékai, akár a drágakövek, fényeskednek életünk napjaiban.
Ezért is olyan fontos, hogyan látjuk földi javainkat, mindennapi ételünket-italunkat, de az is, milyen szemmel tekintjük élethelyzetünket vagy akár környezetünket, bennünket körül vevő földi társainkat.
A mai Ige megtanít arra, hogy két nagy hiábavalóságot kerüljünk el:
1. Ne becsüljük le életünkben Isten ajándékait, ne mondjuk semmire azt, hogy eleve kicsi vagy kevés. Jézusnak ma is van hatalma arra, hogy a kicsit és a keveset elegendővé tegye benne bízó gyermekei számára. Tudjunk, merjünk hálát adni a kevésért is!
2. Ne tékozoljuk el Isten ajándékait. Lássuk életünket figyelmesen, vegyük észre benne azt, ami az Úrtól való. Lélekben gyűjtsük össze minden nap a felülről kapott javakat, hogy semmi ne vesszen kárba!

És végezetül: legyünk Jézussal. Azokhoz hasonlóan, akik egykor az ötezres közösség tagjaiként Jézushoz mentek. Nem azért mentek, hogy egyenek és jóllakjanak, de átélték: Jézus azokról, akik vele vannak, minden tekintetben gondoskodik. Menjünk mi is minden nap hozzá imádságos szívvel. Keressük azok közösségét, akik hozzánk hasonlóan tőle várják boldogságukat. Kövessük és szolgáljuk hűen Megváltónkat, hogy életünk minden napján megtapasztaljuk: ő csodálatosan hordoz bennünket és gondoskodik rólunk lélekben és testben egyaránt!

Utóima
Édes Jó Urunk! Nem győzünk Neked eléggé hálásak lenni azért a mennyei kegyelemért, amit velünk közölsz nap mint nap. Köszönjük Neked azt a sok jót, amit ránk árasztasz. Köszönjük, hogy Te bűneink ellenére is kegyelmedbe fogadsz, gyógyítasz és ellátsz azzal a lelki eledellel, ami nélkül életünk kárhozatra lenne ítélve. És mégis, a sok ajándék ellenére mi oly sokszor hálátlanok vagyunk veled szemben. Természetesnek vesszük, hogy amit Te adsz, az jár nekünk, pedig nem így van. Oly gyakran eltékozoljuk, semmibe vesszük azokat a javakat, amiket Te ingyen kegyelemből, mindenkinek személyesen nyújtasz. Most, a Te asztalodhoz készülődve, emlékeztess bennünket arra, hogy mindez a jó, amit Te átadsz nekünk, ingyen kegyelemből, az drága áron, a Te Fiad megtöretett testén és kiontatott vérén megvett juss. Így kérünk, hogy adj nekünk alázatos szívet, hogy arra méltó módon álljunk a Te asztalod elé és a jegyeket igaz, bűnbánó lélekkel vegyük magunkhoz. Könyörgünk most Jó Uram a betegekért, a megfáradtakért, a megtöretett lelkűekért. Imádkozunk a gyászoló szívűekért, Te légy Uram támaszuk a vészterhes időben és adj szíveikbe Tetőled való, igaz lelki megnyugvást. Fohászkodunk gyülekezetünkért, egyházunkért, Magyar Nemzetünkért. Légy Urunk Kegyelmes velünk, gyarló emberekkel. Fiad érdeméért, hallgasd meg a mi könyörgésünket. Ámen

Molnár Norbert első éves teológus hallgató 2011. július 31-i prédikációja

Lekció: Ján. 10,7.
Textus: Ján. 10,1-10.

Előima
Drága Mennyei Édesatyánk! Hálatelt szívvel köszönjük meg, hogy ezen a mai vasárnapi délelőttön is egybegyűjtöttél bennünket a Te házában. Köszönjük, hogy ellátsz bennünket lelki táplálékkal avégre, hogy erősödjünk hitben és lélekben. Köszönjük, hogy Te emberi gyarlóságunk ellenére sem távolodsz el Tőlünk, s mint paizs, úgy tekinthetünk Rád a világ bűne és kísértése ellen. Megvalljuk, hogy ennek ellenére oly gyakran megkörnyékez bennünket a bűn és mi gyarló, hiú szívvel oly sokszor engedünk a hazug szónak és a kísértésnek, mely édesnek hangzik, de valójában halálos méreggel van teli. Nagy a világ bűne és bevalljuk Neked jó Uram, hogy ennek mi is részesei vagyunk. De igaz, megbánó szívvel borulunk le most előtted és azért könyörgünk hozzád, hogy ne fordulj el tőlünk és tarts meg kegyelmedben bennünket, hogy legyőzzük a minket környékező rosszat és ezután csak Rád tudjunk figyelni. Ahogy most is, kérünk, tisztítsd meg a mi szívünket, lelkünket, hogy a Te igéd magja tiszta földbe hulljon, és ott gyökeret verjen a Te dicsőségedre és lelkünk üdvösségére. A Te Szent Fiad Érdeméért hallgasd meg a mi könyörgésünket! Ámen!

Prédikáció
Kedves Testvéreim!
Az ember élete során igyekszik minél több kapcsolatot létesíteni másokkal. Azon fáradozik, hogy ismeretségi körét minél jobban bővíteni tudja. Rendkívül jó példa erre a folyamatra a manapság oly kedvelt internetes közösségi oldalak terjedése, bővülése. Az ember keresi a többi ember társaságát, hiszen maga Isten is társas lényeknek teremtett bennünket. A kötődés az, kedves testvéreim, ami mind ebből leszűrhető. Az ember életében vannak személyek, akiknek különösen nagy figyelmet szentelünk mindennapjaink során. Olyanok, akikhez a többi embertől eltérően nagy mértékben ragaszkodunk. Gondolok itt családtagjainkra, barátainkra./ Emberi kapcsolatok. Sajnos az ember történelmében nem csak baráti kapcsolatokról hallunk. Sőt, sokkal többet hallunk arról, hogy az ember mennyire ellenséges tud lenni felebarátaival szemben. Gyilkosságok, háborúk sorozatáról hallunk nap, mint nap, de nem csak a múltból, hanem a jelenből is. Sokan természetesnek veszik, hogy a hatalmi harcok során az emberek összetűzésbe keverednek egymással./ Kapcsolatok. De az ember nem csak embertársaival, hanem más élőlényekkel, állatokkal, növényekkel is kapcsolatba kerül élete során. Az emberi ragaszkodás az ő irányukban is kiterjed. De nem csak élő, hanem élettelen tárgyakkal is mennyi kapcsolatunk van. Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak olyan kis tárgyak, értékek, amik igazán sokat jelentenek számunkra. Ezekhez ragaszkodunk, mert valamilyen szép emlék kötődik hozzájuk. És épp ezért őrizgetjük, nagy becsben tartjuk őket. Viszont akadnak olyan emberek is, akik oly mértékben ragaszkodnak földi, múlandó dolgaikhoz, hogy már-már többre értékelik őket, mint magát az életet. De ugyanígy kialakulnak kapcsolataink a szellemi, lelki világ erőivel, hatalmaival szemben is. Minden kapcsolat, amit létrehozunk itt e földi létben az ugyanúgy építhet, mint ahogy rombolhat is. Nem minden jó, ami jónak látszik, de éppúgy nem minden rossz, ami rossznak látszik. Mindezek után igazából azt kell latba vetnünk, hogy vajon egyen egyenként milyen kapcsolatot ápolunk magával Istennel. Sajnos kedves testvéreim földi kapcsolataink olykor árnyékot vetnek az Istennel fűződő viszonyunkra. Milyen nagy kísértésben élünk minden nap! Hányszor tapasztaltuk már azt, hogy inkább lemondtunk, teszem azt arról, hogy eljöjjünk templomba, azért mert valami fontosabbnak tűnő, de igazából jelentéktelen dolgot kellet elvégeznünk. Velem is megtörtént már kedves testvéreim, ez emberi gyarlóságunk velejárója. Az elején elmondott bevezető kapcsán sokaknak Jób története juthat eszünkbe. Jóbnak mindene megvolt e földi életben. Vagyon, szerető család és szeretet, amit Isten felé közvetített. Isten próbára tette őt, kíváncsi volt rá, vajon mennyire ragaszkodik ő a földi dolgokhoz, az emberekhez. S mennyire ragaszkodik ő az ő teremtőjéhez. Elgondolkodtató, hogy ha most ebben a pillanatban nekünk kellene elszámolnunk, vajon milyen lélekkel tudnánk megállni Istenünk előtt. Egy dal szövege jut most eszembe. „Uram, túl sok a lánc!” Valóban sok. Annyi kapcsolatot hoztunk létre e világban, annyi lánccal vagyunk idekötve, hogy vajon képesek lennénk-e mindent itt hagyni, mindent odaadni Istenért? Nehéz kérdés ez Kedves Testvéreim. De van rá megoldás. Krisztus. „Bizony, bizony mondom néktek, én vagyok a juhok ajtaja.” Mondja Krisztus az Ő tanítványainak. Fontos az, hogy minden kapcsoltunkat magához Jézushoz viszonyítsuk, Ő legyen az alapja mind kapcsolatainknak, mind életünknek. „Az egyháznak a Jézus a fundámentuma”- mondja az ének, de nem csak az egyháznak, hanem egész életünknek is. Ha ezt elfogadjuk és e szerint élünk, akkor Jézus valóban egy ajtó lesz, méghozzá a mi üdvösségünk felé nyíló ajtó lesz.
De hát Kedves Testvéreim, mire jó egy ajtó? Mire használjuk mi elsősorban az ajtót. Első gondolatunk lehet az, hogy egy ajtót be lehet zárni. A zárt ajtó védelmet nyújthat attól függően, hogy az ajtó melyik oldalán állunk. Hiszen ha már bent vagyunk, az valóban védelmet nyújt. Krisztus megvéd bennünket a világ bűnétől, szennyétől. És kedves testvéreim, ha nagy a zaj odakint, akkor ismételten csak be szoktuk csukni az ajtót, hogy egy kis csendhez jussunk. Ugyanígy Krisztus elvonatkoztat bennünket a világ zajától, hogy megüresített szívvel, lelkünk csendben csak az Úrra figyeljen. De mi a helyzet akkor, Drága Testvéreim, ha az ajtó külső oldalán állunk? Akkor bizony azt az ajtót ki kell nyitni, mert bizony az az ajtó nem nyílik ki magától és nem nyílik meg akár kinek. Meg kell lelnünk a kulcsot, ami Krisztushoz vezet. És bizony ezt a kulcsot mindenkinek saját magában kell meglelni. Mert ezt az ajtót nem nyitja más, mint a Krisztusba vetett bizodalmunk és szeretetünk.
„Én vagyok az ajtó”. Az ajtó tehát védelmet nyújt az akolban lévő juhoknak. Ha rájuk csukják, kívül marad sok veszedelem, amelynek különben ki volna szolgáltatva az életük. Így helyezkedik Jézus is oda az övéi és a rájuk leselkedő ártalmak közé. Távol tart tőlük mindent, ami rontásukra lehetne. Ne érezzük ezt soha az életünket szűkítő és korlátozó rabságnak! Nem is arra való az akol ajtaja, mint a börtöné, hogy mindig zárva legyen. Amikor elmúlik az éjszaka, ki is nyitják s akkor szabadság útja tárul fel a tápláló legelők felé! Jézus is a szabad életnek ilyen „ajtaja”, amelyen az övéi „kijárnak és bejárnak”, hogy megtalálják, amire a lelkük kívánkozik. Mozgalmas, vidám, boldog életre szabadít Ő fel. Őnélküle a nyomorúságok unott börtönébe lennénk zárva. Félretéve az „ajtó” hasonlatát, mindent összefoglal Jézus abban, hogy Ő „életet”, mégpedig „bővelkedésben” való „életet” biztosít az övéinek. Nem szegényebbek, hanem gondtalanabbak és kielégítettebbek lesznek azáltal, hogy Őt követik. Nem megfosztani akarja őket semmitől, legfeljebb az életük nyomorúságától, hanem megáldani! És mi is az Ő juhai lehetünk és az Ő bővelkedő életének örökre boldog részese. Kívánom hát Kedves testvéreim, hogy mindannyian leljük meg a Krisztus felé vezető utat, mert bizony ezt magunknak kell meglelnünk, mindenkinek a saját életében. Mert ez az út nem könnyű. Nagyon szűk és akadályokkal van teli. De az út végén ott áll az akol és az ajtó már nyitva fogja várni azt, aki Krisztusban bízik és remél. És majd ott, mint a hosszú és fárasztó utat megtett vándor majd nyugalomra lel. Ámen!

Utóima
Drága Jó Atyánk a Krisztus Jézus által! Megköszönjük Neked a hallott igét és hogy Te most is táplálsz az evangélium szavaival. Megvalljuk előtted jó Urunk, hogy gyarló és esetlen emberi mivoltunk okán, oly gyakran kizárunk Téged a mindennapi életünkből. Pedig belátjuk, hogy mennyi bajunk megoldása lehetne, ha az igét nem csak hallgatnánk, hanem valóban a szerint élnénk. De nagy a világ kísértése és mi oly gyakran engedünk neki. Kérünk, Atyám szabadíts ki bennünket ebből a börtönből, tépd el azt a számtalan láncot, ami minket a földi hiábavaló dolgokhoz köt. Légy a mi szabadító Fejedelmünk, hogy csak Tenéked élhessünk. Kérünk, vezess bennünket végig az úton és fogd kezünket! A sok akadályt a mi elénk kerül, a sok gonosz bántalmat, kísértést segíts legyőznünk. Te légy fény az éjszakában, űzd el a sötétségét, ami bennünket tántorít. Kérünk, segítsd meg mindazokat, akik lélekben erőtlenek, légy az ő támaszuk, mikor elesni látszanak. Imádkozunk a gyászoló szívűekért, nyújts számukra vigaszt és Tetőled való teljes lelki megenyhülést. Könyörgünk a betegekért, a kevély szívűekért, a nagy súlyt hordozókért. Imádságos szívvel könyörgünk a Norvégiában szerencsétlen módon elhunytak családjaikért, kérünk, légy velük ebben a nehéz időszakban, nyújts vigaszt a lelki sebekért. Imádkozunk magyar hazánkért, református egyházunkért és a föld népéért, kik rád vagyunk szorulva a folyamatos megpróbáltatások közepette. Kérünk légy kegyelmes Jó Atyánk és segíts megpróbáltatásaink közepette. A Te Szent Fiadért kérünk, hallgasd meg a mi imádságunkat! Ámen.

Hálaadás az új kenyérért

Árvavölgyi Béla 2010. szeptember 26-i prédikációja
Lekció: Jn 12,20-33
Textus: Jn 12,24-25

Kedves Testvérek!
A mai napon gyülekeztünkben az új kenyérért adunk hálát. Azért, hogy Istenünknek volt kegyelme megáldani bennünket: megáldotta a termést, nem maradunk étel nélkül. És azért, hogy Ó megáldotta mind ez ideig a dolgozók munkáját, hiszen láthatjuk munkánknak az eredményét értékben, termésben.
Arról, hogy mennyire áldotta meg, talán egyesek azt mondanák: nem eléggé. Mert kevés a fizetés a megélhetéshez, mert a mezőgazdaság romokban hever, mert van munkanélküliség. Az ország előtt a híradások szerint igen nehéz időszak áll. Mégis meg kell állapítanunk, hogy Isten megáldott bennünket! Ha azt látjuk, mennyivel jobb is lehetne, azt is meg kell gondolnunk, mennyivel lehetne rosszabb az életünk az Úr áldása nélkül. Persze ez nem nagy vigasz, ami hiányzik, az mindenképpen hiányzik. Azonban arra elég, ha meggondoljuk, mi mindentől mentett meg Istenünk, hogy bőven találjunk okot a hálaadásra. Nem volt az elmúlt évben általános éhezés, forradalom, a mi vidékünket az árvíz és a pusztító viharok nagyobb része is elkerülte. Próbás idő van mögöttünk, de minden veszélyből kimentett az Úr.
És most hálát adhatunk az elmúlt év megáldott vállalkozásaiért, amelyeket eredménnyel végezhettünk el. A kenyér az elvégzett munka eredménye, és az előttünk álló idő feltétele.

I. A munkában elvész az erő, fáradunk. A munka eredménye viszont új erőt ad, hogy tovább tudjunk élni, munkálkodni. Erre a körforgásra épül fel az életünk: megszerezzük az erőt, majd felhasználjuk, majd ismét megszerezzük.
Ilyen körforgás a növénynek sarjadása is: megterem a mag, azt elvetik, és a következő évben abból lesz az új növény, ami ismét magokat hoz. Ezekből étel lesz, meg vetőmag a jövő évi termés végett. Az ókori felfogás szerint ehhez az elvetett magnak el kellett halnia. Igazából azonban az elvetett mag tovább él a belőle kihajtó növényben. Megszűnik mag lenni, de nem tűnik el nyom nélkül.
Jézus a felolvasott csodálatos képben önmagáról, és a küldetéséről beszél. Hasonlítja az igét maghoz, amely termést hoz: a hit gyümölcseit. Itt pedig önmagát írja le magként. Ezek szerint útja van a világ megváltásának és a keresztyénség terjedésének is. Egymásra épülő útja, mint mindennek a természetben. Az egyikből lesz a másik, majd abból az újabb, és így tovább, a világ végezetéig. A világ megváltásának, Isten kijelentésének az útja ez: a búzaszem a földbe esik, majd elhal, és sokszoros termést hoz. Eljött jézus ebbe a világba, hogy jelenlétével, példájával tanítson bennünket az Isten útjára. Hogy példát adjon nekünk kitartásból, Istenfélelemből, szeretetből, tisztaságból.
A világ azonban nem szeretettel fogadta Őt. Úgy gondolták, jobb lesz, ha elhallgattatják. Nem kell ilyeneket beszélni. A kor zsidó vezetői pontosan olyanok voltak, mint általában az emberek. Nem szerették, ha valaki arra figyelmezteti őket, hogy nem jól értik és élik az életet. Általában nem szeretjük azt, ha valaki arra mutat rá, hogy másképpen is lehet, nem csak úgy, ahogyan mi csináljuk. Ha valaki jobb nálunk, és nem csak beszél a szeretetről, az odaadásról, a mások felé való figyelemről, hanem teszi is. Jézus így élt: a kor zsidó vezetői, vallási szakemberei inkább csak beszéltek arról, amit Isten igéjében olvastak. De igazából nem gondolták szükségesnek, sem teljesíthetőnek, amit hirdettek. Isten nevében jártak, beszéltek, de nem úgy éltek, ahogyan Isten akarta.
Amikor jézus eljött, és gyógyított, és szegény volt, még azt sem tudta, az este hol fogja érni, kiderült, hogy valóban lehet Istenre hagyatkozni. Hogy nem kell a biztonsághoz nagy vagyont összelopni, csalással vezetni a népet, hanem inkább az Úrban bízni, és úgy élni, ahogyan Ó tanította. Amikor Jézus leprásokkal beszélt, hozzájuk ért, és nem fertőződött meg, a leprás pedig meggyógyult, kiderült, nem csak beszélni lehet a felebaráti szeretetről, hanem meg is lehet azt élni. Lehet valóban úgy haladni az országúton, hogy az ott kolduló vakban az embert is észrevesszük, nem csak a koldust, aki el akarja venni a vagyonunkat. Lehet úgy haladni, hogy az ember nem megy el a rászoruló mellett tétlenül, részvét nélkül. És boldog, nem azon bánkódik, hogy feleslegesen szórta a nehezen összeszedett vagyont, hanem együtt örül a megsegített emberrel. A könnyekig lehet örülni egy-egy ilyen helyzetben, amikor azt megérezzük, hogy Isten általunk segített egy nagy bajba jutott embernek: a mi kezünk, vagyonunk, szerető mosolyunk által. Ez a Jézus csodája, az Ó földre jövése, földbe kerülése. Ó megmutatta nekünk, hogy lehet Istennek minden szavából élni, minden ígéret valóság, nem pedig mese.

II. Az ilyen élet azonban automatikusan kivívja azok gyűlöletét, akik gyávák egy ilyen élethez. Nem történt más Jézussal sem. Akik nem Istenben éltek, hanem a vagyonukban, a hírességükben, abban, hogy előre köszöntötték őket a tereken, tisztelet és hódolat övezte az életüket, azok az emberek nem álltak neki vándorolni, betegeket meghallgatni, szegényeket istápolni, vámszedők lelkét gondozni. El kellett tehát hallgattatni jézust. Hogy ne beszéljen! Hogy hallgasson, hadd maradjon a világ olyan, amilyen. Mindig voltak szegények, mindig lesznek is szegények. Minek velük törődni – gondolhatták – ha egyet megsegítünk, száz áll a helyébe.
Így jutott Jézus teljes magányba, így halt meg. Az emberi önzés, a gonoszság ölte meg, mert á megmutatta, elénk élte, hogy lehet szeretetből is élni, és nem hazugság az, hogy vannak, akik mindig adnak, mégis egyre , gazdagabbak. á olyannyira megélte ezt, hogy önként vállalta a halált, nem menekült el. A saját vérét, életét sem sajnálta, ráadásul olyanokért, akik erre teljesen méltatlanok voltak. Nem olyat vállalt, ami bárhogy nézve is megérte volna neki: meghalt mindenkiért, a mindenki nagy része mégis távol marad Tőle mind a mai napig, nem kíváncsi Rá, nem szereti, nem követi át. Jézus ajándékba adja az üdvösséget minden embernek, de a legtöbb ember ezt az ajándékot egyszerűen félredobja, és inkább olyanokat bontogat, mint nagy vagyon, nagy hatalom, hírnév. Ezek jobban tetszenek. És Jézus mégsem menekült el a kínhalál elől, hanem vállalta. Értük is, minden valaha élt emberért. Hogy legyen lehetőség megváltozni, ha egyszer mégis rájönnének, hogy a vagyon csábítására épülő élet hazugság, nem boldog, megelégedett élet, ráadásul a kárhozatba visz.
Jézust megölték, el akarták hallgattatni, hogy ne piszkálja az Ő szeretete, viselkedése az alvó lelkiismeretet. Azt azonban nem vették komolyan a nép vezetői, és a feszítsd meg “-et kiáltók, hogy ezzel elvetették a búzamagot. A búzamag pedig, ha a feltételek adottak, mindenképpen terem, nincs más lehetőség. Ha jó a föld, az idő, és a mag is, akkor abból növény nő, nem lehet másként. Az a növény újabb magokat hoz, amik majd újra bekerülhetnek a földbe, és újabb maghozó növényeket hajthatnak.
Jézus és az egyház viszonyában ez úgy teljesül, hogy azok, akiknek Jézus megmutatta, milyen érzés segítő, szerető, másokért odaadó életet élni, ezt az érzést nem felejtik el. Aki megérezte, milyen jó önzetlenül, Isten nevében, semmit se várva segíteni valakin, az nem tud többé közönyösen elmenni a bajbajutottak mellett. Így hajt ki Jézus életművéből és odaadó halálából a másokért élők, a szeretettel élők társasága. Ezek a Jézus tanítványai, akikre ugyanaz vár, mint Mesterükre. Nem feltétlenül vértanúság, halál által, bár erre még napjainkig is vannak példák, ha ritkán is. Abban a képben, hogy elhal, és termést hozó növény serken belőle, azt mondja Jézus, hogy azok, akik odaadóan, figyelemmel élnek a többiek, a lelkileg-testileg bajban lévők felé, azok tulajdonkép ugyanúgy vállalják a többiekért való önkéntes, és nem sok elismertséget ígérő áldozatot, ahogyan Jézus, az Isten Fia vállalta a helyettes halált.

III. Maga meg is magyarázza a mondott képet: Aki szereti az életét, elveszti, aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. ” Aki gyűlöli az életét, azaz, aki nem azon retteg, hogy csak mindenképpen a lehető legjobb élete legyen itt a földön, bármi áron, az menti meg az életét az örökkévalóságra. Azzal, hogy nemcsak ebben a földi életben gondolkodik, hanem tudja, hiszi, hogy van egy mennyei haza is, amit jézus ígért. És hogy ebben a mennyei hazában minden a maga helyén lesz, és nem lesz benne nélkülözés meg csalódás, igaz, önmagáért való érzéki öröm sem. Hanem Istennek a dicsősége, a szépsége, a tökéletessége, és az Ő jelenléte miatt érzett öröm lesz.
Aki nem feltétlenül ennek a világnak a javai által akar boldog lenni, az tud szeretettel élni e világ javaival is. Aki a boldogságát a minél több pénztől várja, nyilván nem fog adni egy fillért sem a nélkülözőknek, mert félti a boldogságát. Aki viszont tudja, hogy jut is marad is, de végül a mennyei haza vár, és ott lehetünk igazán boldogok, az szívesen ad másoknak a vagyonából. Az nem a vagyonnak örül, hanem annak, hogy segíthet, Isten nevében jót tehet azzal, amit Istentől jótékonyságra kapott itt a földön.
Itt a jézus odaadó életét jelző kenyér és bor. Ő valóban meghalt, hogy termést hozzon, hogy követői, tanítványai által gyógyulássá legyen ebben a világban. Megáldotta az önfenntartásunkra irányuló munkát. Ne hozzunk Rá szégyent, járjunk nyitott szemmel a világban, és legyünk figyelemmel a bajban lévők felé! Vigasztaljuk a magányosokat, a sírókat, segítsük a nélkülözőket! Erre adott példát jézus, az értünk elhalt, majd dicsőségesen feltámadt Úr. Kövessük Őt, és legyünk magunk is másokért élő, Isten szeretetét önzetlenül, a halálig tükröző és továbbadó tanítványok! Tápláljon erre a szolgálatra ez a szent étel! Ámen.

Jézus megkeresztelése

Deák-Fogarasi András 2010. január 24-i prédikációja.
Ének: 328,329
Textus: Lk. 3:21-22

Kedves Testvérek!
Keresztelő János, a pusztában prédikált. Az emberek akkor is és ma is, kétféleképpen reagálnak Isten igéjére. Vannak, akik magukba szállnak és bűnbánattal kérdezik: “Mit cselekedjek, hogy Istennek tetsző életem legyen?” Vannak, akik csak távolról szemlélődnek, kíváncsiak, de nem érinti meg őket az ige. Vannak, akiknek az egész csak egy látványosság, egy szép ceremónia, de semmi több. Vajon te melyik csoportba tartozol? Ott van-e a szívedben a vágy, az Istennek tetsző élet után? Látod-e bűneidet és azt, hogy ha Isten nem könyörül rajtad, menthetetlenül elveszel? Akik látták, azokat János megkeresztelte. Azok beálltak a bűnösök hosszú sorába és János elé állva megvallották hangosan a bűneiket, aztán alámerültek a vízbe. Nem lehetett könnyű akkor sem és nem könnyű ma sem vállalni azt, hogy előlépek a tömegből, az ismeretlenségből, és beállok a bűnösök közé, akik Istentől várnak kegyelmet. Ma is, aki megkeresztelkedik és elindul az Isten házába, tulajdonképpen ezt vállalja. Aki ezt teszi, az vállalja, hogy bűnös és kéri, hogy Isten kegyelme törölje el a bűneit. Ez azonban, csak a hívő élet kezdete, nem a befejezése. Mit sem érne az, amit mi teszünk, ha Jézus nem keresztelkedett volna meg. A mi keresztségünk titka, ereje, az Ö keresztségében van. Ezért vizsgáljuk meg ezt a keresztséget, nézzük meg, mit tanít nekünk Jézus Krisztus keresztsége?
Három nagyon fontos dolgot tesz Jézus, amikor megkeresztelkedik, aminek mélyre ható üzente van. Erre válaszként az Atya is három mennyei pecséttel igazolja Szent Fiát. Nézzük egyenként melyek ezek?
Mit tett Jézus először? Beállt a bűnösök sorába. Közénk állt, közösséget vállalt velünk, bűnbánó, bűnvalló emberekkel. Ez a mi reménységünk. Amikor János elé állt, néma maradt, nem mondott semmit, mert Neki nem voltak bűnei. Mégis közénk állt, velünk vállalt közösséget és nem azokkal, akik távolról szemlélődtek, akik igaznak gondolták magukat. Amikor a bűnvallók közé lépsz, olyan emberek közé lépsz, akik közt ott találod Jézust. Jézussal akarsz találkozni? Ne menj az igazak, a tökéletesek közé, akik állandóan magukat mentegetik és magyarázzák a bűnt. Jézus nincs közöttük. Jézust azok közt találod, akik magukba szállnak, bánkódnak vétkeik miatt és Istentől várnak mindent. Érdemes-e közénk állni? Érdemes, mert aki nem áll a bűnvallók közé, az kint marad az Isten Országából.
A második, amit Jézus tett, hogy alámerült a vízben. A víz, a Bibliában az életet és a halált jelenti. Ha megiszod; élet, ha elmerülsz benne; halál. Itt a halálnak a jelképe a víz. Jézus ezzel a tettével azt mondja, hogy én kész vagyok nem csak közéjük állni, hanem meghalni is értük. Ők nem tudnak semmit tenni magukért, mert a bűn zsoldja a halál, de helyettük engem sújts ítéleteddel Atyám. Vállalom helyettük a bűn igazságos ítéletét a halált. A mi bűnbánatunk, bűnvallásunk, keresztségünk, igyekezetünk semmit nem érne, ha Jézus nem ment volna bele a Jordánba, nem vállalta volna mindazt, amit ezzel a keresztséggel a tudomásunkra hozott. Azóta, számunkra a keresztség vize nemcsak a halál jelképe, hanem Jézus bűnt eltörlő vérének a jelképe is. Olyan mélyre merült a halál vizében, amilyen mélyre süllyedt az emberiség az idők folyamán. Latrok és gyilkosok között feszítették meg, hogy senki se érezhesse azt, hogy az ő bűnére nincs bocsánat.
A harmadik, amit tett, hogy imádkozott. Jézus egész földi élete imádság, amelyben azért ‘könyörög, hogy az Atya ne minket, hanem őt sújtsa ítéletével bűneink miatt. Még a kereszten is azt kérte; “Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Ma is, szüntelen közben jár értünk az Atya jobbján, ezért vagyunk még itt.
Lehetetlen, hogy össze ne törjön a szívünk, ekkora szeretet, önfeláldozás, kegyelem láttán.
Jézus cselekedetére válaszként, Isten is tesz valamit.
Az első, amit Isten tesz, hogy megnyitja az eget. Kinyílik a Menny kapuja. Addig, amíg az emberek vallották a bűneiket és keresztelkedtek, nem nyílt meg az ég. Csak Jézus imádságára, cselekedetére nyílott meg az ég. Hiába minden bűnbánat, hit, jóakarat, vallásos cselekedet, imádság, kegyesség Jézus nélkül. A Jézus nélküli hit és kegyesség semmit nem ér. Jézus nélkül beszélhetek én Istenhez, ostromolhatom az eget, imáim visszahullnak a fejemre, mert zárva van az ég. Csak Jézusnak, Jézusért nyílik meg az ég. Oda csak azok mehetnek be, akik Jézussal vannak. Atyánk akkor hallgat meg és akkor enged Maga elé, ha Jézus nevében kérek és jövök hozzá. Akkor meghallgat és maga elé enged engem is, mint fiát.
A második, amit Isten tesz, hogy elküldi Szentlelkét. Alászáll Jézusra a Lélek. Ha Krisztusért már előttünk is megnyílt az ég, könyöröghetünk mi is a Szentlélek ajándékáért. Szentlélek nélkül, nem értjük és nem szeretjük Isten ajándékait. Még az Igét sem tudjuk jól érteni. A Szentlélek világosítja meg az Igét, az Ige pedig az értelmünket. A Szentlélek tesz alkalmassá a bizonyságtévő, hitvalló életre. A Szentlélek ad üdvbizonyosságot. Szabad és kell nekünk a Szentlélekért imádkoznunk.
A harmadik, amit Isten tesz, hogy adja az Ö Igéjét. “Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Isten, itt bemutatja a világ Megváltóját. Elmondja világosan, hogy Ö másban nem gyönyörködik. Budhában, Mohamedben, Krisnában, a szentekben, az egyházakban, még bennünk sem gyönyörködik, csak egyedül Jézus Krisztusban. Isten csak akkor gyönyörködik bennünk, ha mi hiszünk az Ö fiában, Jézus Krisztusban. Ha mi Benne és Ö mibennünk van Lelke által, akkor mi is Isten fiai és lányai vagyunk és gyönyörködik bennünk az Isten. Jézus nélkül, Jézuson kívül, Isten haragja marad rajtunk. Aki Jézusban van, az úgy is kifejezésre juttatja ezt, hogy Jézus földi testének, az anyaszentegyháznak is tagja lesz. Jézusban lenni azt is jelenti, hogy az egyházban lenni, a gyülekezetben lenni, a hívők közösségében lenni, mert ahol a Fő, ott vannak a tagok is. Akinek a szívében ott van Jézus Lelke, aki Isten gyermekévé lesz, annak Isten adja az ő személyre szóló igéjét is. Igével erősíti, tanácsolja, feddi, inti, bátorítja Isten az övéit.
Jézus eggyé lett velünk és azt akarja, hogy mi is legyünk egyé vele hit által az ő halálában és feltámadásában. Azt akarja, hogy mi is haljunk meg a bűnnek, naponként öldököljük meg magunkban mindazt, ami testi, világi, ami nem kedves előtte. Jézus azt akarja, hogy kezdjünk el harcolni az Ö Lelkének ereje által a mi legnagyobb ellenségünkkel, önmagunkkal. Azt akarja, hogy kezdjünk el új életben járni, kezdjük el Öt követni. A keresztyén élet nem más, mint önmegtagadás, kereszthordozás és Jézuskövetés. A keresztyén ember életében is két korszaka különböztethető meg, akárcsak az emberiség történelmében. Van egy Krisztus előtti és egy Krisztus utáni korszak. Látod-e élesen elkülönül ni életedben ezt a két korszakot. Észre veszik-e, látják-e a változást rajtad az emberek? Jézus mindent megtett érted, a legnagyobb kegyelemmel és szeretettel ajándékozott meg téged. Lehetetlen, hogy ez a kegyelem ne indítsa szívedet hálára, szeretetre, engedelmességre. Jézussal nem folytathatjuk ugyanazt az életet, amit eddig éltünk. Ha rá figyelünk és Neki engedelmeskedünk, egyre jobban elváltozunk az Ö képére. Újra Istenképűek leszünk, Öt képviselhetjük itt a földön, az Ö dicsőségére élhetünk. Segítsen bennünket az Isten abban, hogy így lehessen a mi életünkben is. Ámen.

“Ez az ember valóban igaz volt.”

Futó Zoltán 2000. április 21-i (nagypénteki) prédikációja
Lekció: Lk 23, 32-49.v.
Textus: Lk 23, 47.v.
Énekek: 184; 342/1-8; 342/9; 343/3; 344/1-5;

Keresztyén ünneplő testvéreim!
A mai napon lélekben ott állunk Jézus Krisztus keresztje alatt. Látjuk őt szenvedni. Látjuk a gúnyolódó sokaságot. Halljuk a gonosztevők szavát, s halljuk Jézus hét szavát is a kereszten. Lélekben…
Mégsincs igazán sejtésünk arról, ami ott végbement. Hogyan jutott a római százados arra a felismerésre, aminek hangot is adott, s amit szükségesnek látott megemlíteni a négy evangélista közül három. (János erről hallgat, pedig az evangélisták közül egyedül ő volt szemtanú. Miért hallgat? Részletesen tudósít mindenről addig, amíg Jézus rá nem bízza anyját, Máriát: Asszony, imhol… János megrendül, gondolatai, érzései kavarognak, s már szinte csak Máriára tud figyelni. Mire feleszmél, elvégeztetett…)
Sokáig próbálták bebizonyítani, hogy Jézus nem halt meg. Sőt azt is, hogy a keresztrefeszítés jelképes volt. Még a rómaiak sem lehettek ilyen kegyetlenek… Próbálták kétségbe vonni a Szentírás tudósítását. Mígnem éppen a tudományos kutatások hoztak megrázó bizonyítékokat. Olyan régészeti leleteket találtak, olyan emberi maradványokat, amelyek teljes bizonyossággal keresztre feszített embertől származnak. S a tudósok ennek alapján tudják leírni, mit szenvedhetett a keresztre feszített ember. Az átszegzett csontok… melyek minden lélegzetvételnél megmozdulnak, iszonyú gyötrelmet okozva… A folyamatosan vérző sebek… melyek minden mozdulatnál megelevenednek… A perzselő nap… A szomjúság… (Az Élet és Tudomány eheti számában megrázó beszámolót találunk erről…)
Ugye tudjuk, hogy az ember a szenvedések, a súlyos helyzetek között, felfokozott érzelmi, hangulati állapotban nem tud uralkodni magán… Az jön ki belőle, ami legbelül van. Lehullanak az álarcok, a szép leplek. Csak az marad meg, csak az látszik, ami legbelül vagyunk…
Ez a római százados így látott már sok embert. Sokszor nézhette őket megvetőleg, esetleg gúnyosan. Hallotta a szitkozódásukat azoknak, akiket máskor senki sem hallott így beszélni… Hallotta a kétségbeesett könyörgését azoknak, akik máskor halálmegvető bátorságukról voltak hírhedtek… Hallotta kifakadni, kiáradni az emberi szív sötétségéből származó átkokat. Nem volt az neki ismeretlen, s nem is igen rendítette az meg. A kötelességét végezte, gonosztevőkön. Csak arra kellett ügyelnie, hogy lázongás ne törjön ki, no meg arra, hogy az elítélt biztosan meghaljon.
Most azonban az első szó, amit hall: Atyám, bocsáss meg nékik…
Az utolsó pedig: “Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” S a római századosnak megnyílik a szeme: Mert úgy látott meghalni valakit, mint még eddig soha senkit. Úgy látott szenvedni valakit, mint még eddig soha senkit. Úgy látott szeretni valakit, mint még eddig soha senkit…
Ez az ember valóban igaz volt: Egy szakértő szól itt! A Mindenható Istennek tetszett, hogy egy pogány tegyen bizonyságot Fia mellett! Igaz volt! Miért kellett akkor neki meghalnia? Azt Pilátus is tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki neki a zsidók Jézust. S mégis, most ennél sokkal többről van szó. A tökéletes Isten színe elől el kell tűnnie minden tökéletlennek. A tiszta Isten elől el kell tűnnie minden szennyesnek, bűnösnek. Isten előtt csak a tiszta, az igaz maradhat meg. De mondhatná-e valaki is rólunk, hogy mi igaz emberek vagyunk? Nem! Tehát a sorsunk egyértelmű lehetne: el kell tűnnünk az Isten színe elől! Meg kell semmisülnünk, a kárhozatban el kell vesznünk!
Hacsak az Isten nem könyörül meg rajtunk valamiképpen! S tudjuk, hogy megkönyörült! Amnesztiát hirdetett nekünk! Életet hirdetett a halált érdemlőknek! Életet, mely meg nem szűnik akkor sem, ha a testi halál egy időre erőt is vesz rajtunk!
De az igazságos Isten nem engedhette el bűn büntetését. Kegyelmes, de igazsága nem sérülhet. Ezért kellett meghalnia Jézus Krisztusnak a kereszten! Azért, mert csak egy tökéletesen igaz állhatott oda az Isten elé? hogy az ítéletet magára vegye. Hogy ő, az igaz meghaljon értünk, a nem igazakért!
Nagypéntek áll keresztyén hitünk alapköveként előttünk. Hitünk központjában: Isten gyermekei lehetünk, mert Isten Fia meghalt helyettünk! Krisztus keresztje ad nekünk reménységet, hogy Isten elfogadott minket. S megtalálhatjuk az Istent – Jézus Krisztusért
Nagypéntek áldott ígérete, hogy szerelmes Fiáért Jézus Krisztusért az Atya kimondja rólunk, amikor ítélő széke előtt állunk: ezt az embert is igaznak fogadom el, s része van az örökéletben. Mert az Igaz Ember, az Isten Fia áldozatáért a Mindenható megbocsátott nekünk mindent.
A kereszten meghalt Jézus helyettünk és értünk: Ő, az igaz, bűnné lett, hogy mi a bűnösök igazzá lehessünk. Ez egyszerűen hangzó csodálatos igazság tegye számunkra áldottá Nagypéntek és Húsvét ünnepét!
Ámen!