Mit jelent az, hogy reformátusok vagyunk?

A magyar református identitás meghatározására mi nem vagyunk illetékesek, csak azok, akik egykor (1576) megalkották és elfogadták egyházunk hitvallásait, majd e hitvallások, mint zászló köré tömörültek – olvasható Sípos Ete Álmos írásában. Ezzel a cikkel indul sorozatunk, amely egy párbeszéd formájában a mai magyar református identitás kérdését próbálja minél több szemszögből megvilágítani.

Az identitás azt jelenti, önazonosság. Olyan önazonosság, ami nem cserélhető fel mással, mert ha megváltoztatjuk, már nem azonos az eredeti önmagával. Egyházak esetében az identitást mindig az általuk megfogalmazott hitvallások jelentik. Így, a református identitást a Biblia alapján készült, és az egyház közössége által elfogadott hitvallások határozzák meg. A református identitás megváltozása akkor legitim, ha megváltozik a hitvallása. Ebben az esetben viszont az új identitás már nem nevezhető reformátusnak! A mai Magyarországi Református Egyház (MRE) évtizedek óta identitásválsággal küzd, a teológiai és gyülekezeti életet a református hitvallásoktól eltérő, teológiai pragmatizmus uralja. Ezért tűnik jogosnak az a kérdés, hogy mennyiben nevezhető egyházunk ma még reformátusnak?
A magyar református identitás meghatározására egyébként, mi nem vagyunk illetékesek, csak azok, akik egykor (1576) megalkották és elfogadták a Magyar Református Egyház hitvallásait, majd e hitvallások, mint zászló köré tömörültek. A hitvallás mindig azt foglalja össze, amit egy-egy felekezet a Biblia tanításai közül a legfontosabbnak tart hangsúlyozni. Az identitást, tehát egy felekezet önazonosságát (egyediségét) mindig a hitvallásából lehet kiolvasni. Ezért tesznek esküt pl. a magyar református lelkipásztorok nemcsak a Bibliára, hanem a hitvallásaink megtartására is.

1. Bár a Magyar Református Egyház megalakulása hosszabb folyamat volt, történetileg mégis az 1567. február 24-26-án ülésező Debreceni alkotmányozó zsinathoz köthető. A MRE önazonosságát azonban mégsem a szervezeti megalakulás történeti ténye, vagy körülményei jelentik, hanem azok a bibliai tanítások alapján megfogalmazott hitvallások, melyeket, vagy mint már meglévőket, vagy mint akkor keletkezőket írásba foglaltak, az akkori egyháztestek (megyék) elfogadtak, és az esperesek aláírtak. (Püspök nem volt.)
Ettől kezdve a MRE–nak három fontos, a kálvini teológia szellemében született, önazonosságot meghatározó hitvallási irata volt és van:
– A Debrecen-egervölgyi hitvallás (1562), szerzői: Méliusz Juhász Péter és Szegedi György debreceni, és Ceglédi György nagyváradi lelkipásztorok,
– A II. Helvét Hitvallás (az 1567-es Debreceni zsinaton írták alá), szerzője Bullinger Henrik svájci lelkipásztor, 1562),
– Heidelbergi Káté (az 1646-os szatmárnémeti zsinaton írták alá), szerzői: Olevianus Gáspár és Ursinus Zakariás, 1562).

2. Melyek azok a főbb bibliai, illetve hitvallási hangsúlyok, melyek körül a MRE eredetileg megalakult? Csak igen röviden:

Sola Scriptura – tota Scriptura. A Biblia Isten kijelentett, igaz szava. Minden részében a Szentlélektől ihletett. Nincs sem felette álló, sem vele egyenrangú tekintély az egyházban; sem zsinat, sem pápa, sem püspök, sem presbitérium, sem teológiai professzorok. Nem állhat felette semmilyen, a kánon lezárása után (János mennyei Jelenésekről való könyve) keletkezett későbbi ún. „kijelentés” sem! (II. Helvét Hitvallás. I. fejezet)

A református Szentháromságtan hangsúlyozza, hogy Isten lényében egy, személyében három. (2HH III. f.) A református Szentháromságtan, Isten egyéb tulajdonságai mellett, erőteljesen hangsúlyozza az Ő szuverenitását. Ez azt jelenti, hogy Istent senki nem vonhatja felelősségre sem az üdvösségünket, sem személyes életünket érintő, vagy a világtörténelmet meghatározó döntéseiért. Saját magán kívül nem tartozik senkinek elszámolással tetteiért. A református Szentháromságtan hangsúlyozza, hogy a teremtés, a gondviselés és a megváltás, a Szentháromság műve. (Szemben a Jézus-misztika túlzó irányzataival, illetve a karizmatikus mozgalom Szentlélek-centrikusságával.)
A református megváltástan ezen belül erőteljesen hangsúlyozza a megváltás véghezvitelében Jézus Krisztus kizárólagos szerepét (solus Christus) elsősorban azért, hogy kizárjon a megváltásból minden emberi tényezőt, és bármiféle más közbenjárót. Az ember, bűneit sem levezekelni, sem jóvátenni nem tudja, a megváltásból minden emberi tényező ki van zárva. Ezért üdvözülni kizárólag Krisztus áldozatáért és a Benne vetett hit által lehet (sola fide).
A református identitás fontos és karakterisztikus eleme a kegyelemtan (sola gratia). Valamennyi református hitvallás (nemcsak a Heidelbergi Káté és a 2HH), a Biblia alapján hangsúlyozza a kegyelemnek, minden ember lelki tevékenységét (istenkeresést, hitet, újjászületést, megtérést stb.) megelőző, ellenállhatatlan (irresistibilis), és elveszíthetetlen (amissibilis) voltát. Ennek az „érthetetlen”, legyőzhetetlen és elveszíthetetlen kegyelemnek oka és motivációja, a Krisztusban történt szuverén kegyelmi kiválasztás (predestináció).
A református üdvtan azért hangsúlyozza a kiválasztás és Jézus Krisztus szerepét az ember megváltásában, mert vallja az ember bűneset utáni teljes romlottságát (ez az eredendő bűn lényege), és az üdvösség elfogadásához szükséges szabad akaratának teljes hiányát. (Heid. K. 8.k., 2HH X. fejezet) Azaz, az ember a maga erejéből és akaratából, még a Krisztus által felkínált üdvösséget sem képes megragadni. (Ehhez a megelőző kegyelemre, a hathatós elhívásra van szűksége!)
A református üdvtan erőteljesen trinitárius (Szentháromság-központú)! Vagyis az ember üdvösségre jutásában a hangsúlyt nem az ember aktivitására, hanem az isteni kegyelem mindent megelőző szerepére teszi.
Ezért kezdődik a református üdvrend (Ordo salutis) a predestinációval, azon belül is Krisztus predestinációjával. Ez azt jelenti, hogy az ember üdvösségének (a bűnbocsánatnak és megigazulásnak) feltétele Krisztus kiválasztása, illetve Krisztus keresztáldozata és feltámadása. Míg üdvösségünk másik feltétele a Szentlélek eljövetele volt, aki a Krisztus áldozatát a választottakban hatékonnyá teszi, amikor elvégzi bennük az újjászületés (felülről nemzés) munkáját. Az ember felelőssége a felkínált kegyelem (bűnbocsánat, megigazulás) elfogadásban van. Az elfogadásnak következménye (és nem feltétele!) a megtérés és a megszentelt élet.
Mivel üdvösségünk egyrészt Krisztusban van, másrészt a Szentháromság műve, ezért az elfogadott kegyelem elveszíthetetlen.

A református hitet jellemzi az evangélium és törvény viszonyának sajátos hangsúlya. Míg Luther a törvény első hasznára (usus paedagogicus) helyezte a hangsúlyt, addig Kálvin nyomán a református etika a törvény második hasznát (usus normativus v. usus practicus) hangsúlyozza, vagyis, hogy a Krisztus iránti hálától és szeretettől motivált hétköznapi megszentelt életnek szent vezetője a törvény (lásd a Heidelbergi Káté felosztását!).
A református világszemléletet meghatározza az Isten országa és a világ közötti kapcsolat komplementáris szemlélete. Vagyis református felfogás szerint az egyház kompetenciája nem szűkíthető le az egyházi élet területére, hanem Isten királyi uralmi igényét hirdeti: a politika,- a kultúra-, az állam tevékenységének területére nézve is, és nem vallja, hogy Isten csak az egyházban akarja érvényesíteni uralmát.

3. A református hitvallásos identitás konzekvenciái:
A református kegyesség gyakorlás lényege és motivációja a hívőnek Krisztussal való hit általi egysége. Mivel a hívő ember Krisztusba oltatott be örökre, a Krisztussal való kapcsolata ezért hit általi és személyes. A keresztyén ember hétköznapi életvitelét értékrendjét, gondolkodását meghatározza ennek a Krisztussal való közösségnek ápolása. (Igeolvasás, imaélet, szent életvitel stb.)

A hívő embernek a Krisztussal való kapcsolata egyúttal szövetséges kapcsolat is, a keresztyén ember ezt a kapcsolatot a sákramentumok által pecsételi meg és ápolja. Ennek értelmében a keresztség beiktatás a szövetségbe (Heid. K. 74), az úrvacsora pedig tápláltatás, (hiterősítés) a szövetségben (Heid. K. 79. k.). Ezért a sákramentumokat csak a szövetségbe tartozóknak lehet kiszolgáltatni. (Heid. K. 74. 85.)
A református hitvallásos identitást tükröznie kell az egyház, a gyülekezetek külső, szervezeti működésének is.
– Azt, hogy az egyház feje Jézus Krisztus. Az egyházban tehát teokrácia van!
– Azt, hogy az egyház a választottak közössége (coetus electorum), ahol a középpontban Jézus Krisztus áll, aki Igéje és Lelke által van jelen a gyülekezetben.
– Azt, hogy Jézus Krisztus a maga hatalmát és felkenetését a hívőknek adta (egyetemes papság).
A megdicsőült Jézus Krisztus
– prófétai tisztét az igehirdetőkön keresztül,
– papi tisztét a diakónusokon keresztül – (szeretetszolgálat),
– királyi tisztét a presbitereken keresztül – (kormányzás) gyakorolja.
Református specialitás a presbiteri és diakónusi tiszt. A presbitereket a gyülekezet választja (közös felismerés alapján), miközben azok nem a többséget, hanem a Biblia alapján Isten akaratát képviselik.
Lelkipásztori tisztre a Biblia és hitvallásaink szerint, csak férfiak ordinálhatók! (2HH XX., Debr. Hitv. 1562. „A keresztség jelentése”) A lelkipásztor, prédikáló presbiter (erre kiképezve!). Az egyházkormányzó presbiterek feladata kettős: az igehirdetés hitvalláshűsége, a sákramentumok Biblia és hitvallás szerinti kiszolgáltatása felett őrködni, és az anyagiakkal való sáfárkodás.
A református egyházszervezet alapegysége a gyülekezet, melynek vezetősége a presbitérium, legfelső felügyelő szerve pedig a zsinat. A zsinat főfeladata: megvizsgálni az egyház tanítását, a lelkipásztorok tanítását és életét. A zsinat feladata a megvizsgálás után az, hogy a hamis tanítókat és szentségtelenül élő pásztorokat „elűzzék az Úrnak nyájától. Mert a hamis tanítókat semmiképpen nem szabad megtűrni.” (2Helvét Hitvallás XVIII.)

4. A református identitás az igehirdetésekben, a teológiai oktatásban, az egyház kormányzásában, a gyülekezetek életében, a kegyesség gyakorlásában meg kell, hogy jelenjen. Ha ez nem jelenik meg, az egyház identitás-válságáról kell beszélnünk.

Dr. Sípos Ete Álmos, református lelkipásztor
(Forrás: reformatus.hu)