Hálaadás az új kenyérért
Árvavölgyi Béla 2010. szeptember 26-i prédikációja
Lekció: Jn 12,20-33
Textus: Jn 12,24-25
Kedves Testvérek!
A mai napon gyülekeztünkben az új kenyérért adunk hálát. Azért, hogy Istenünknek volt kegyelme megáldani bennünket: megáldotta a termést, nem maradunk étel nélkül. És azért, hogy Ó megáldotta mind ez ideig a dolgozók munkáját, hiszen láthatjuk munkánknak az eredményét értékben, termésben.
Arról, hogy mennyire áldotta meg, talán egyesek azt mondanák: nem eléggé. Mert kevés a fizetés a megélhetéshez, mert a mezőgazdaság romokban hever, mert van munkanélküliség. Az ország előtt a híradások szerint igen nehéz időszak áll. Mégis meg kell állapítanunk, hogy Isten megáldott bennünket! Ha azt látjuk, mennyivel jobb is lehetne, azt is meg kell gondolnunk, mennyivel lehetne rosszabb az életünk az Úr áldása nélkül. Persze ez nem nagy vigasz, ami hiányzik, az mindenképpen hiányzik. Azonban arra elég, ha meggondoljuk, mi mindentől mentett meg Istenünk, hogy bőven találjunk okot a hálaadásra. Nem volt az elmúlt évben általános éhezés, forradalom, a mi vidékünket az árvíz és a pusztító viharok nagyobb része is elkerülte. Próbás idő van mögöttünk, de minden veszélyből kimentett az Úr.
És most hálát adhatunk az elmúlt év megáldott vállalkozásaiért, amelyeket eredménnyel végezhettünk el. A kenyér az elvégzett munka eredménye, és az előttünk álló idő feltétele.
I.
A munkában elvész az erő, fáradunk. A munka eredménye viszont új erőt ad, hogy tovább tudjunk élni, munkálkodni. Erre a körforgásra épül fel az életünk: megszerezzük az erőt, majd felhasználjuk, majd ismét megszerezzük.
Ilyen körforgás a növénynek sarjadása is: megterem a mag, azt elvetik, és a következő évben abból lesz az új növény, ami ismét magokat hoz. Ezekből étel lesz, meg vetőmag a jövő évi termés végett. Az ókori felfogás szerint ehhez az elvetett magnak el kellett halnia. Igazából azonban az elvetett mag tovább él a belőle kihajtó növényben. Megszűnik mag lenni, de nem tűnik el nyom nélkül.
Jézus a felolvasott csodálatos képben önmagáról, és a küldetéséről beszél. Hasonlítja az igét maghoz, amely termést hoz: a hit gyümölcseit. Itt pedig önmagát írja le magként. Ezek szerint útja van a világ megváltásának és a keresztyénség terjedésének is. Egymásra épülő útja, mint mindennek a természetben. Az egyikből lesz a másik, majd abból az újabb, és így tovább, a világ végezetéig. A világ megváltásának, Isten kijelentésének az útja ez: a búzaszem a földbe esik, majd elhal, és sokszoros termést hoz. Eljött jézus ebbe a világba, hogy jelenlétével, példájával tanítson bennünket az Isten útjára. Hogy példát adjon nekünk kitartásból, Istenfélelemből, szeretetből, tisztaságból.
A világ azonban nem szeretettel fogadta Őt. Úgy gondolták, jobb lesz, ha elhallgattatják. Nem kell ilyeneket beszélni. A kor zsidó vezetői pontosan olyanok voltak, mint általában az emberek. Nem szerették, ha valaki arra figyelmezteti őket, hogy nem jól értik és élik az életet. Általában nem szeretjük azt, ha valaki arra mutat rá, hogy másképpen is lehet, nem csak úgy, ahogyan mi csináljuk. Ha valaki jobb nálunk, és nem csak beszél a szeretetről, az odaadásról, a mások felé való figyelemről, hanem teszi is. Jézus így élt: a kor zsidó vezetői, vallási szakemberei inkább csak beszéltek arról, amit Isten igéjében olvastak. De igazából nem gondolták szükségesnek, sem teljesíthetőnek, amit hirdettek. Isten nevében jártak, beszéltek, de nem úgy éltek, ahogyan Isten akarta.
Amikor jézus eljött, és gyógyított, és szegény volt, még azt sem tudta, az este hol fogja érni, kiderült, hogy valóban lehet Istenre hagyatkozni. Hogy nem kell a biztonsághoz nagy vagyont összelopni, csalással vezetni a népet, hanem inkább az Úrban bízni, és úgy élni, ahogyan Ó tanította. Amikor Jézus leprásokkal beszélt, hozzájuk ért, és nem fertőződött meg, a leprás pedig meggyógyult, kiderült, nem csak beszélni lehet a felebaráti szeretetről, hanem meg is lehet azt élni. Lehet valóban úgy haladni az országúton, hogy az ott kolduló vakban az embert is észrevesszük, nem csak a koldust, aki el akarja venni a vagyonunkat. Lehet úgy haladni, hogy az ember nem megy el a rászoruló mellett tétlenül, részvét nélkül. És boldog, nem azon bánkódik, hogy feleslegesen szórta a nehezen összeszedett vagyont, hanem együtt örül a megsegített emberrel. A könnyekig lehet örülni egy-egy ilyen helyzetben, amikor azt megérezzük, hogy Isten általunk segített egy nagy bajba jutott embernek: a mi kezünk, vagyonunk, szerető mosolyunk által. Ez a Jézus csodája, az Ó földre jövése, földbe kerülése. Ó megmutatta nekünk, hogy lehet Istennek minden szavából élni, minden ígéret valóság, nem pedig mese.
II.
Az ilyen élet azonban automatikusan kivívja azok gyűlöletét, akik gyávák egy ilyen élethez. Nem történt más Jézussal sem. Akik nem Istenben éltek, hanem a vagyonukban, a hírességükben, abban, hogy előre köszöntötték őket a tereken, tisztelet és hódolat övezte az életüket, azok az emberek nem álltak neki vándorolni, betegeket meghallgatni, szegényeket istápolni, vámszedők lelkét gondozni. El kellett tehát hallgattatni jézust. Hogy ne beszéljen! Hogy hallgasson, hadd maradjon a világ olyan, amilyen. Mindig voltak szegények, mindig lesznek is szegények. Minek velük törődni - gondolhatták - ha egyet megsegítünk, száz áll a helyébe.
Így jutott Jézus teljes magányba, így halt meg. Az emberi önzés, a gonoszság ölte meg, mert á megmutatta, elénk élte, hogy lehet szeretetből is élni, és nem hazugság az, hogy vannak, akik mindig adnak, mégis egyre , gazdagabbak. á olyannyira megélte ezt, hogy önként vállalta a halált, nem menekült el. A saját vérét, életét sem sajnálta, ráadásul olyanokért, akik erre teljesen méltatlanok voltak. Nem olyat vállalt, ami bárhogy nézve is megérte volna neki: meghalt mindenkiért, a mindenki nagy része mégis távol marad Tőle mind a mai napig, nem kíváncsi Rá, nem szereti, nem követi át. Jézus ajándékba adja az üdvösséget minden embernek, de a legtöbb ember ezt az ajándékot egyszerűen félredobja, és inkább olyanokat bontogat, mint nagy vagyon, nagy hatalom, hírnév. Ezek jobban tetszenek. És Jézus mégsem menekült el a kínhalál elől, hanem vállalta. Értük is, minden valaha élt emberért. Hogy legyen lehetőség megváltozni, ha egyszer mégis rájönnének, hogy a vagyon csábítására épülő élet hazugság, nem boldog, megelégedett élet, ráadásul a kárhozatba visz.
Jézust megölték, el akarták hallgattatni, hogy ne piszkálja az Ő szeretete, viselkedése az alvó lelkiismeretet. Azt azonban nem vették komolyan a nép vezetői, és a feszítsd meg "-et kiáltók, hogy ezzel elvetették a búzamagot. A búzamag pedig, ha a feltételek adottak, mindenképpen terem, nincs más lehetőség. Ha jó a föld, az idő, és a mag is, akkor abból növény nő, nem lehet másként. Az a növény újabb magokat hoz, amik majd újra bekerülhetnek a földbe, és újabb maghozó növényeket hajthatnak.
Jézus és az egyház viszonyában ez úgy teljesül, hogy azok, akiknek Jézus megmutatta, milyen érzés segítő, szerető, másokért odaadó életet élni, ezt az érzést nem felejtik el. Aki megérezte, milyen jó önzetlenül, Isten nevében, semmit se várva segíteni valakin, az nem tud többé közönyösen elmenni a bajbajutottak mellett. Így hajt ki Jézus életművéből és odaadó halálából a másokért élők, a szeretettel élők társasága. Ezek a Jézus tanítványai, akikre ugyanaz vár, mint Mesterükre. Nem feltétlenül vértanúság, halál által, bár erre még napjainkig is vannak példák, ha ritkán is. Abban a képben, hogy elhal, és termést hozó növény serken belőle, azt mondja Jézus, hogy azok, akik odaadóan, figyelemmel élnek a többiek, a lelkileg-testileg bajban lévők felé, azok tulajdonkép ugyanúgy vállalják a többiekért való önkéntes, és nem sok elismertséget ígérő áldozatot, ahogyan Jézus, az Isten Fia vállalta a helyettes halált.
III.
Maga meg is magyarázza a mondott képet: Aki szereti az életét, elveszti, aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. " Aki gyűlöli az életét, azaz, aki nem azon retteg, hogy csak mindenképpen a lehető legjobb élete legyen itt a földön, bármi áron, az menti meg az életét az örökkévalóságra. Azzal, hogy nemcsak ebben a földi életben gondolkodik, hanem tudja, hiszi, hogy van egy mennyei haza is, amit jézus ígért. És hogy ebben a mennyei hazában minden a maga helyén lesz, és nem lesz benne nélkülözés meg csalódás, igaz, önmagáért való érzéki öröm sem. Hanem Istennek a dicsősége, a szépsége, a tökéletessége, és az Ő jelenléte miatt érzett öröm lesz.
Aki nem feltétlenül ennek a világnak a javai által akar boldog lenni, az tud szeretettel élni e világ javaival is. Aki a boldogságát a minél több pénztől várja, nyilván nem fog adni egy fillért sem a nélkülözőknek, mert félti a boldogságát. Aki viszont tudja, hogy jut is marad is, de végül a mennyei haza vár, és ott lehetünk igazán boldogok, az szívesen ad másoknak a vagyonából. Az nem a vagyonnak örül, hanem annak, hogy segíthet, Isten nevében jót tehet azzal, amit Istentől jótékonyságra kapott itt a földön.
Itt a jézus odaadó életét jelző kenyér és bor. Ő valóban meghalt, hogy termést hozzon, hogy követői, tanítványai által gyógyulássá legyen ebben a világban. Megáldotta az önfenntartásunkra irányuló munkát. Ne hozzunk Rá szégyent, járjunk nyitott szemmel a világban, és legyünk figyelemmel a bajban lévők felé! Vigasztaljuk a magányosokat, a sírókat, segítsük a nélkülözőket! Erre adott példát jézus, az értünk elhalt, majd dicsőségesen feltámadt Úr. Kövessük Őt, és legyünk magunk is másokért élő, Isten szeretetét önzetlenül, a halálig tükröző és továbbadó tanítványok! Tápláljon erre a szolgálatra ez a szent étel! Ámen.